Képzeljenek el egy nagy darab telket, aminek nincs gazdája, igy csak szemét és gaz van rajta, no meg pár fa. Annyira gazos volt, hogy nem is lehetett átmenni rajta. Nem olyan régen az egyház - övék a telek - elhatárpozta, hogy parkolót alakítanak ki az üres telken. Kettő nagy traktor és egy nagy teherautó dolgozott ott napokig. Július 13. - án reggel kis cica sírását hallottam az egyik éppen álló traktor felől. Rohantam kifele, a traktorhoz és kerestem a hang gazdáját. Nem találtam. Átmenetem a traktor másik oldalára, de mivel a sírás elhallgatott, ott sem találtam a kicsit. Csak ahogy indultam volna befelé a kiscica megint rázendített. Körbenéztem és lenn a földön, a porban, koszban ott volt egy picike kis cica. Szeme, szája, füle és orra tele volt homokkal, földdel, szegényke alig tudott lélegezni. Rohantam megmosni, kitakarítani a száját, orrát, hogy legalább lélegezni tudjon. Le is fényképeztem, Szegényke kicsit megviselt és vizes, de legalább élt. Betettem Moro dobozába aludni, mivel enni nem kért.
 



És csak ezután kezdtem el gondolkozni. El tudják képzelni? Kettő traktor egy teherautó dolgozott ott, ahol ez a picike volt. Hogy tudott életben maradni? Ki vigyázott rá?
A választ persze nem tudtam a kérdésekre, de tudtam valami mást. Meg kell, hogy találjam az anyját. Nem tudok még egy kicsit hazavinni. Moro csak most kezd el felnőni, egyszerűen nincs időm még egy picikére, aki nem is eszik. És persze azt csak reméltem, hogy az anya annak ellenére, hogy érezni fogja ez én illatomat a picikén, vissza fogja fogadni.
Délután valahonnan messziről hallottam egy picikét sírni. De csak rövid időre, mintha az anya akkor ment voltna vissza
hozzá. Mondtam a páromnak megyek és megnézem, hátha szerencsém lesz. Tőlünk kb ötven méterre megtaláltam az anyát. Ugyanolyan picike volt vele, mint amit én találtam. Rohantam a kicsiért és vittem az anyjának. Az anya kicsit mérges volt, mert túl közel mentem hozzá, fújt is rám, de a kicsikét visszafogadta.



Azt hittem az egész történet itt be is fejeződött. Önök nem így godolják? De nem, a történetnek még közel sincs vége.

A következő nap reggel egy traktor palolta fel a teherautóra az utolsó adag szemetet, amikor megint sírást hallottam. Rohantam a traktor elé. A sofőr elég furcsán nézett rám, integettem neki, hogy azonnal hagyja abba amit csinál. Nem volt más választása, én már a traktor előtt az összetúrt koszban voltam és kerestem a keservesen síró kicsit. Szegényke be volt lepve homokkal es földdel, de keservesen kapaszkodott egy fadarabba, ott lógott. Felkaptam és mivel láttam, hogy ez a tegnapi picike, tudtam, hogy a másiknak is ott kell lennie. Az anya rakta őket oda az elmúlt éjszaka. Szerencsére a másikat is megtaláltam, ő már el volt temetve, csak a feje búbja volt ki. Felkaptam a két kicsit, nagy kegyesen intettem a traktornak, hogy nyugodtan dolgozhat és rohantam a kicsiket megtakarítani. Száradás után készült ez a fotó.




A kicsik mentek Moro dobozába aludni én meg vártam az anyát. Kb. kettő óra múlva jött is és keserves sírással ásta a kupacot a kicsit után. Szerencsére a traktor pont nem dolgozott. Hívtam az anyát, nem jött, szóval én mentem hozzá, kezemben a kettő kicsikével. Mutattam neki a piciket, le is tettem, de nem akarta elfogadni őket, elindult arra helyre ahol előző nap visszadtam a kicsitek. Mit tehettem, felkaptam a kicsiket és mentem utána.




Ott tettem le a kicsiket, ahol ő akarta és szerencsére el is fogadta mind a kettőt és bevitte őket a temetőbe az egyik sírra. Ma már máshol vannak elrejtve, bár még mindig a temetőben vannak, és szerencsére életben.