Magamról


Ez az rész született meg talán a legnehezebben. Nem szeretek és nem is akarok magamról beszélni. Nem én vagyok a fontos. Így csak annyit árulnék el, hogy Sunlight - nak hívnak, és nem véletlen, hogy ezt a nevet választottam. A története, hogy egy borús, téli napon az utca cicáimnak adtam enni, amikor egy férfi megállt mellettem beszélgetni. Az utcán élő állatokról volt szó, milyen kegyetlen az életük, milyen kegyetlenné tesszük mi, emberek. És mennyien bántanak engem azért, mert szeretem az állatokat. Az utolsó mondata az volt, hogy én vagyok a napfény az utca cicák életében, és megköszönte nekem, hogy gondoskodom róluk. Zavaromba felelni sem tudtam. Elment, sose láttam többet, de a név maradt.
Maradt, mert igaznak érzem. Maradt, mert tényleg igaz. Ahogy napfény nélkül minden meghal, az utca cicáim, sőt az otthon levő befogadottak is nekem köszönhetik az életüket. Persze mindet megmenteni nem tudom, olyankor sírok.

Sírok, mert nap, mint nap látom a kegyetlenséget, az állat kínzást, vagy csak az indokolatlan gyűlöletet az állatokkal szemben.
Volt, aki azt mondta, hogy ő szereti az állatokat, de ezek a macskák koszosak, a kukából esznek, így őket nem. Visszakérdeztem, hogy hívhatja magát állat szeretőnek? Nem gondolja, hogy ha neki nem lesz pénze, háza akkor ő is fog enni a kukából? Például háború esetén? Nem gondolja, hogy az életben maradási ösztön erősebb, mint a kuka iránt érzett undor? És kinek a hibája, hogy a cicák az utcán élnek és senki nem törődik velük? Az övék? Ők választották? Nem gondolja, hogy szívesebben élnének egy házban, egy kertben szerető gazdival és minden napi biztos élelemmel? Kérdéseimre nem tudott válaszolni, szégyenkezve lehajtotta a fejét és elment. Másnap láttam, hogy ebédje maradékát letette egy műanyag tányérra a kuka mellé, a cicáknak.
De visszatérek magamra. 2005 nyarán költöztem erre a helyre, ahol most élek és nagyon gyorsan feltünt, hogy rengeteg utcán élő állat van. Nagy százalékban macskák. A párom, akit itt ismertem meg nem igazán szerette őket, nem törődött velük és amikor elkezdtem etetni egy - kettő cicát, majd jött még több rám szólt, hogy miért nem csak annak a kettőnek adok. Megkérdeztem hogy gondolja? Elgondolkodott, majd bement és hozott még ki macskatápot. Őt teljesen 'átneveltem', már nem tud elmenni úgy egy éhező állat mellett, hogy ne adjon neki enni. Azt mondta soha senki nem magyarázta el neki úgy az állat védelmet, mint én. Ő mindig azt hallotta, hogy ' fújj, utca macska' . Szerencsére benne nem csapott át gyűlöletbe, megmaradt közömbös, ami mára már megváltozott. A másik nagy problémája az volt, hogy nem ismerte a macskákat. Nem ismerte természetüket, ő csak azt látta, hogy egy macska nem biztos, hogy odajön, ha hívod, nem fog leülni, mert te azt mondod neki. El kellett neki magyarázni, hogy a macska nem kutya, sokkal önfejűbb, akaratosabb teremtmény annál. Ezért lehet szeretni, nem szeretni, de nem érdemli meg, hogy gyűlöljük őket.
Megértem az olyan embereket, akik nem szeretik az állatokat, nem is itélem el őket. A közvetlen rokonságomba is van olyan személy, aki nem szereti az állatokat. Ő ilyen. De ő sose bántott még egy állatot sem, nem rúgott bele, hogy ' takarodj az utamból' és a ' nem szeretem őket ' ellenére, amikor az egyik vásárlása alkalmával a boltnál egy nagyon sovány, éhező kutyát látott, vett neki kenyeret.
De nem tudom megérteni az olyan embereket, akik kínozni és megölni szeretik az állatokat. És ez teljesen mindegy, hogy milyen állatról van szó, legyen az kutya, macska, ló, madár vagy fóka. Nem értem őket és elítélem a viselkedésüket. Elítélem, mert hogy lehet bántani egy élőlényt?
Olyan látogatóm is volt, aki megkérdezte, hogy tudom e hogy mennyi gyerek él az utcán? Rámosolyogtam és azt feleltem neki, hogy igen, tudom és ha például Afrikában élnék, akkor most nem 20 utca cicám, hanem 20 utca gyerekem lenne. De nem ott élek. Nekem az utca cicák jutottak.
Kb. 1 éve felmerült a költözés lehetősége. Itt hagyjuk a várost, a párom telkére költözünk. Elszomorodtam. Mi lesz a cicáimmal? Ha én is itt hagyom őket, ki fogja etetni őket, ki fog nekik vizet adni? Ők már nem vérbeli utcacicák, hisz megszokták, hogy én gondoskodom róluk. Párom látta szomorúságom, gyorsan ki is találta, hogy mi okozza, meg is oldotta. A telek elég nagy arra, hogy a cicáimnak is legyen helye. Ha megyünk visszük őket is. Most, 1 évvel a terv megszületése után már nagyon közel vagyunk a megvalósításhoz, költözéshez, hisz legkésőbb januárba (2010) költözünk. És 4 utca cicát már el is vittünk oda, a jelek szerint jól vannak, boldogok.
Azt hiszem ezzel be is mutattam magam, hisz a lényeg egy: szeretem és védem az állatokat, a természetet.   

 

Skipper

Korán reggel jöttem dolgozni, páromat leváltani. - Gyere, mutatok valamit - mondta a párom szomorúan, ahogy beléptem. Tudtam, megint jött egy cica. Ahogy előtte és utána is, most is megtalált minket egy segítséget kereső cica. Azt is tudtam, ha nagy a baj, nem tudok segíteni, csak megkönnyíteni az utolsó óráit.
Szomorúan sétáltam a párom mögött, aki ment kifelé. A földön egy törölköző volt, mintha lett volna alatta valami. Felemeltem, alánéztem, elborzadtam. A szép, háromszínű kiscica a parkolóból..........

 

Cyprus rescue cat

Ki lopja a tányéromat és a tápot?

 Ez nem igazság. Ez csak nem igazság. Nincs sok pénzem, mégis etetem a cicákat. Tudom a szomszédságnak ez nem tetszik. De talán még sem ők azok, akik kidobják a tányért és a tápot. Talán mások elviszik és másik cicáknak addják. Nem tudom....... De ez csak nem szép dolog, lopni valakitől? Az én utca cicáimnak teszem le az ennivalót és a vizet. Én veszem meg saját pénzből. Mégis minden második - harmadik nap valaki ellopja.